Kedves Kolléganők!

Szeretném veletek megosztani munkahelyi kálváriám és lemondásom történetét, bízva abban, hogy jó példaként erőt ad a hozzám hasonló helyzetben lévőknek.

Nem egy hirtelen elhatározás volt.
Nem hirtelen felindulásból tettem meg.
Ma már nem várnék ennyit.
Ma már nem adnék esélyt se egy ilyen munkáltatónak.

23 éve fennálló határozatlan idejű állásomat hagytam ott, miután helyzetemet ellehetetlenítették. Az ügy előzményéhez még annyi tartozik, hogy 10 évig rosszul, nem a végzettségemnek megfelelően voltam besorolva.

Most már tudom: hamarabb is megtehettem volna ezt magamért.

Az ember sok mindent el tud viselni, de van az a pont, amikor igenis nemet kell mondani a szabálytalanságra.
Rendkívüli lemondással éltem. A felmondás azon formájával, amit várhatóan egy munkáltató sem ismer el.
Így is történt. Nem fogadta el.

De először igyekezett meggyőzni, hogy ne (így) tegyem, cserébe közös megegyezésként mindösszesen 1 havi béremet (jóindulatára hivatkozva, 23 évnyi munkámat mérlegelve) ajánlotta fel, és felvilágosított arról, hogy 40 évesen ezt azért át kellene gondolni…

Nos amiért erre a komoly elhatározásra jutottam annak oka az, egyrészről, hogy 10 évig rosszul, nem a végzettségemnek megfelelően voltam besorolva. A 10 év alatt jó sok pénzt megspórolt rajtam a volt munkáltatóm.

A diplomám megszerzése után csak hátrányok értek: többek között vissza akartak sorolni (miután kértem az átsorolást);

A pedagógus életpálya kiterjesztésével soroltak csak át diplomás fizetési fokozatba 2016-ban. De az átsorolást megelőzően kötelezni akartak a pedagógus I minősítésre, amely besorolás az éveimnek köszönhetően automatikusan járt. Majd ezt követően azt is közölték, hogy nekem mint pedagógusnak többet kell leraknom az asztalra...

Nem éreztem a megbecsültséget és a bizalmat. Feszültséget okozott bennem, hogy szakmai ügyeimben nem éreztem a munkáltató támogató, segítő hozzáállását. Sokszor méltánytalan helyzet alakult ki körülöttem, amelyet nagyon nehezen viseltem.

Nem az vagyok, aki megfutamodik; 23 évig voltam hűséges szolgája a munkáltatónak.

A fenti előzményeket követően úgy hozta az élet, hogy egyedül maradtam - szabálytalanul - a 16 fős (!) csoporttal 2 hónapig, és még további 3 hónapig kellett volna ebben a helyzetben, megfelelő személyi feltételeket nélkülözve, maximálisan teljesítenem.

Se délutáni pótlékot, se helyettesítési díjat nem kaptam.
A 7 óra helyett folyamatosan 8 órát (olykor többet) kellett dolgoznom.
Érthetően kimerültem.

A segítségnyújtás helyett szakmai tudásomat, elhivatottságomat kérdőjelezték meg, és győzködtek, hogy szakmát kellene váltanom. Utasítására, a szülőket arról kellett meggyőzzem, hogy az 1 kisgyermeknevelő és 16 kisgyermek felosztás egy teljesen normális, megengedett helyzet.
Szakmai és emberi támogatást nem tapasztaltam a vezetőség részéről. Egyértelművé vált számomra, hogy a szakmai munkáról eltérő módon gondolkodunk.
Amikor felmondtam mindvégig higgadt maradtam. Tudtam, hogy ez a helyes döntés.
3 hónapig munkanélküli voltam, mégis hatalmas megkönnyebbülést éreztem, hogy hátam mögött hagytam ezt a munkahelyet.

A BDDSZ, amelynek - a munkáltatói tiltás ellenére - tagja voltam, mindvégig mellettem állt. Folyamatosan felkészített, tájékoztatott és biztatott az elnök, Szűcs Viktória.

Szakmai tudásával tényekre, törvényekre, jogszabályokra hivatkozva alapozhattuk meg a rendkívüli lemondást és a keresetet.

Munkanélkülivé válásomkor anyagi támogatást nyújtott a szakszervezet.

Most végtelenül hálás vagyok - elsősorban magamnak -, amiért ezt a lépést megtettem.
Hálás vagyok a szakszervezetnek, Szűcs Viktóriának és a családomnak, aki mindvégig támogatott.

Most, több mint 8 hónap után lezárult az ügy.
Lezárulhatott volna hamarabb is, már az elején, ha megfutamodok.
Ha nem állok ki az igazam mellett.
Ha nem támogatnak.
Ha nem állok két lábbal a földön.
Ha nem indítok munkaügyi pert a munkáltatóm ellen. 
Vagy ha elfogadom azt, amikor a keresetben szereplő összegnek csupán a felét ajánlotta fel volt munkáltatóm egyezség gyanánt.
Lezárulhatott volna akkor is, amikor az ellenkeresetben olvasott valótlan tényállításoktól megzuhanok.
De nem tettem... csak egy pillanatra.
Aztán még inkább eltökéltnek éreztem magam ezt már nem hagyhatom, végig kell csinálnom.

Végül tárgyalás megtartására nem került sor, mert 8 hónap után sikerült olyan egyezséget kötnünk, ami nekik már így is úgy is veszteség, számomra pedig a keresetben megjelölthöz közel álló (4 milliós) összeget és még inkább hatalmas elégtételt, sikert jelentett.

A BDDSZ ott állt mellettem mindvégig. Nélkülük egészen biztos, hogy nem ment volna.

Az én történetem ösztönözzön mindenkit arra, hogy merjen lépni, ha érzi/tudja, hogy méltatlanul bánnak vele, szabálytalanul jár el a munkáltatója. Merjen segítséget kérni azoktól, akiknek feladata az érdekvédelem.

Állj ki tehát magadért, nem vagy egyedül, ne hagyd magad megfélemlíteni, ne kételkedj magadban!

Szeretettel:
Sz.